Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,
mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.
Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?
Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.
Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.
Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

(József Attila)

Ez József Attila egyik legutolsó verse, a verset a Szép szó folyóirat közölte a költő halála után. A folyóirat kefelenyomatában a vers még a Kóróval jöttél, nem virággal sorral kezdődik, de nyomtatásban már a mindenki által ismert „karós” sor jelent meg. Bár az eredeti kézirat nincs meg, több irodalomtörténész úgy gondolja, a vers eredetileg a kóró-virág párhuzammal kezdődött. Bár ez a hasonlat sokak szerint túlságosan közhelyes lenne József Attila költészetéhez, Horváth Iván szerint a közhelyes versindítás az élet lezárásaképpen tudatos is lehet. A két sor közötti jelentéskülönbség a 2005-ös, emelt szintű magyar irodalom érettségi egyik kérdése volt.