Zeng a nád a tó fölött
zeng a szél a nádon -
édes, álmaid között
halld a szerenádom:
ima rád e szerenád,
tested titkos templomát
dallal így imádom.

Elefántcsont palota
boltozatos melled
kettős márványoszlopa
nyugszik egymás mellett
fejed fenn a vánkoson
tornya, melyen átoson
lágy tömjénlehellet.

Érted, édes, messzirül
jöttem a vasúton
hó közül és bérc mögül
sáron, havas úton,
nyáron át és télen át
nádon át és éren át,
szálltam a vasúton.

Cirpel most az őszike
szeles őszidőben
felijed az őzike
távol az erdőben,
béka zenél, zug a sás,
hosszú volt a bujdosás
teljes esztendőben.

Béka zenél, zug a sás
szél kel az erdőn át
szomorú a bujdosás
ezer esztendőn át,
ezer évig élik én
s mindig, mindig sírok én
az egész időn át.
 

(babits mihály)

„Petőfinek még természetes, hogy népdalt írjon, éneklik is népdalként egyes verseit. Még az elképesztően formagazdag Ady is versei közé sorolja a valószínűleg dallamra született Lányos anya izenetét vagy a Papp Viktor valceréhözt. De az Ady után alig egy-két évvel fellépő első Nyugat-nemzedék véget vet a zenének, és a korszak költői már nem dallamra írnak, hanem dallamot: egyik legfőbb formai törekvésük a vers önálló zeneiségének kidolgozása. Mit is tehetne még egy zeneszerző Babits soraihoz: "Zeng a nád a tó fölött / zeng a szél a nádon, / édes, álmaid között / halld a szerenádom”. A múlt század első felében úgyszólván minden kávéházban termett egy-egy remek dalszövegíró. Ezek a sokak számára névtelen, csak dalaik révén ismert zsenik nem csak a hosszú és a rövid zenei hangokat tudták megkülönböztetni egymástól, nem csak azt tudták, hogy zenei hangsúlyra szöveghangsúlynak kell esnie, nem csak arra voltak képesek, hogy láncokban táncolva is értelmes mondatokat írjanak, nem, ezek a zsenik ennél többet is tudtak. Eredetiek voltak, témagazdagok és megalkották a magyar költészetnek egy sznob irodalmárok elől tökéletesen elzárt részét.” (Fábri Péter, Magyar Narancs 2005.04.14.)