Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
     S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
     Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

Lefestem szüretem estvéli óráit,
     Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
     Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
     Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
     S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

Az őszibogárnak búsongó hangjai
     Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
     Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.

Életem képe ez. - Már elestvéledtem,
     Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
     A szelíd szerelem hamvadó szikrája
     S bús melancholiám szomorgó nótája.

(Berzsenyi Dániel)


Berzsenyi egy évig bírta a soproni líceumban, majd megszökött. Bár apja visszavitte,
újból megszökött, tanulmányait sosem fejezte be, ahogy az iskolai évkönyvbe írta:
"Video meliora proboque, deteriora sequor" – azaz: "Látom és helyeslem a jobbat, de a rosszabbat követem" (Ovidius).